Először kerül sor városunkban olyan „családi vállalkozásra”, ahol feleség, férj és fiúk a művészet különböző ágait művelve egy tárlaton mutatkozzanak be.
Azonban a művészetet kedvelők emlékeiből elő lehetne hívni talán azt a HMO-beli, bemutatkozó kiállítás nyomát, ahol egy fiatal keramikus műveivel alaposan meghökkentette Kiskunfélegyháza tárlatlátogató közönségét. FUSZ GYÖRGYNEK hívták azt az alkotót.
Ha akkor meglepődtek a nézők, a Kiskun Múzeumi kiállítás láttán alaposan meg is döbbenhettek.
Ez a tárlat ugyanis nem az életről szól. Pontosabban nem a látogatók által megszokott, és valamilyen módon elvárt Életről. Ebben a derűtől és harmóniától teljes egészében megfosztott közegben csak KIS ILDIKÓ két színes munkájában villan fel valami szemnek tetszetős, de a tárlat alaphangulata gyorsan elnyomja.
A kiállítás meghatározói a nagy - a szokottól nagyobb méretű – festmények, mely visszafogott színvilágukkal, durva faktúrájukkal egy útkereső, ígéretes fiatal festő alkotásai, aki beleszületett abba az alkotói világba, kifejezésformákba, melyet elsősorban édesapja teremtett. Az a világ, a természetről alkotott elképzelések, vélemények és tárgyi megfogalmazások beleívódtak a fejlődő, világra nyíló fiatal egyéniségébe.
A kiállított festmények azonnal magukra vonják a belépő figyelmét, s ha megtalálja a néző a kép fókuszát (!) nagy élményben lehet része. Egy drámát sugalló, lepusztult világról szóló szomorú tudósítás képei adják meg az egész tárlat alaphangulatát. Furcsa képkivágások, sötét, nyugtalanító árnyalakok tüntetik el a látogató még megmaradt idilljét. A legdrámaibb kétségkívül a „Családi vacsora” című alkotás, melyen az ábrázolt eseményt egészen másként képzeljük el, de kétségtelen, hogy sok-sok embertársunknál, családnál a festő igazsága kiált.
Ennek a drámai szomorú hangvételű, lepusztult világnak szinte a folytatásai azok a nonfiguratív alkotások, melyeket a posztamenseken látunk, s amelyek mintegy betetőzik a pusztulás folyamatát. FUSZ GYÖRGY samottjai horrorisztikusak, a valamikori görög kultúrát idéző hitvilága mára eltűnt, hogy átalakulva valamiféle magánmitológiát teremtsen. A „Töredékek” című alkotások lényegében egyfajta, kataklizma okozta pusztulási folyamat egy-egy időpillanatának tárgyi emlékei. (Talán az átlagnéző számára jó lett volna e sorban elhelyezni egy olyan művet, amely e folyamatban még nem tart itt, egy antropomorf jelleget még mutató, de a deformáció, a szétesés jeleit magánhordozó alkotást!)
Csak a jelen létezik, nincs jövő. Ezt üzenik a szobrok. A „Gyűrűk” is megviseltek, széttöredeztek, a „Gyűrűk Ura” a valaha tökéletességet szimbolizáló idomot is meggyötörte, szétzúzta.
Valahol e kettő között mozognak KIS ILDIKÓ munkái, melyeken ugyan érződik a nőiesség, de a „szélfújta” , orgonasípszerűen magasodó, hajladozó formák, csak rövid idejű küzdelmet tudnak vívni a termet uraló nehéz súlyú drámával.
Bizony nagyon „megdolgoztatják” az átlagnézőt a kiállítás műtárgyai, de nagy élményt ad azoknak, akik kutatóan fordulnak feléjük.
Kitűnő ötlet volt a rendezők részéről, hogy a kiállítás okozta katarzist egy nagyszerű borkóstoló oldotta fel.