Nagy Sándor idén szeptemberben 50 éves lesz, szobafestő-mázolóként keresi a kenyerét. Két, ma már főiskolás lányukat becsületben nevelték fel. Feleségét decemberben múlt egy éve veszítette el.

Az új élethelyzet sok mindent új megvilágításba helyezett – meséli Sándor. Talán, valahol a lelke mélyén rámutatott arra is, hogy az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy félvállról vegyük a vágyainkat. Így történhetett, hogy egyre gyakrabban tőrt felszínre régóta szunnyadó álma: leküzdve félelmeit és környezete aggódásait útra kelni, és meghódítani egy hegycsúcsot.

– 1999-ben már majdnem elindultam. Akkor a Mont Blanc-t akartam megmászni, de végül felülkerekedett a – nevezzük így – józanész.

Azért a kihívások és a fizikai erőpróbák nem maradtak ki Sándor életéből: 1986 óta rendszeresen fut maratont – egyszer New Yorkban fogyatékkal élők kísérőjeként teljesítette a távot -, legutóbb már három óra alatt maradt az ideje. A hosszútáv futás a kondíciója megőrzése mellett abban is segít, hogy folyamatosan tesztelje fizikai teljesítőképességének határait. Ezt tette 2000-ben is, a 3700 méter magas Similaun csúcs megmászásával. Az igazi magasságok meghódítása azonban megmaradt álomnak. Mostanáig.

– Honnan ered a hegyek iránt rajongása?

– Magam sem tudom. Amikor alföldi születésű gyerekként először láttam a hegyeket, lúdbőröztem. Mindig különleges hatással van rám az ilyen táj, és minél magasabbra vágytam. Bevallom: egy ideje már leginkább a pénz tartott vissza. Aztán amikor egy ismerősöm erre azt mondta, hogy az anyagi sebek könnyen gyógyulnak, elhatároztam magam.

Sándor elmondta a lányainak mire készül, s bár ők nem fogadták a hírt túl lelkesen, befizetett a kalandtúrára, és elkezdte felvenni a szükséges védőoltásokat.

– Január 30. volt az indulás napja. Még útra sem keltünk, a kaland máris elkezdődött. A Ferihegyi repülőtérre tartottam, amikor értesítettek, hogy Isztambul felett akkora a hóvihar, hogy nem tudják fogadni a gépeket. Ezért Budapestről Amszterdamba megyünk, és onnan Nairobiba. Így két-három órával többet, összesen 12 órát repültünk.

– Hogy történt a csúcshódítás?

– Erőss Zsolt, a8850 méteres Mount Everest első magyar meghódítójának a túravezetésével tizenketten, illetve a teherhordókkal és ottani kísérőkkel együtt mintegy harmincan indultunk útra. A csapatunk összetétele nagyon vegyes volt: a 3 nő és 9 férfi 30 és 50 év közötti, civil foglalkozását illetően orvos, gazdálkodó, irodai dolgozó… Akadt közöttünk gyakorlottabb túrázó, ahogy kezdő is. Egy valami viszont biztosan közös volt bennünk, és ez a kalandvágy. Naponta 300-400 ember indul fel az 5895 méter magason fekvő Uhuru csúcsra. Mindenkinek van külön teherhordója, akik lelkesítettek, motiváltak bennünket, és minden kényelmünkről gondoskodtak. Ők készítették a táborhelyeken az ételt, naponta kétszer vizet melegítettek a mosakodáshoz, és végtelenül tiszteltek bennünket a teljesítményünkért.

Nagyon lassan haladtunk: naponta mindössze öt-hat órát mentünk, olykor szinte tyúklépésben. Ekkora távot két nap alatt is meg lehetne tenni, de akkor a hegyibetegséget nem tudnánk elkerülni. A csúcstámadás napján éjfélkor indultunk útra, és napfelkelte táján értünk fel a csúcsra. Csodálatos, holdbéli táj fogadott bennünket gleccserekkel, és a Kilimandzsáró havas csúcsával. Húsz percet töltöttünk itt el fényképezéssel, 120 kilométeres szélben. Az ebédet 4700 méteren fogyasztottuk el, az éjszakát pedig már ismét 3000 méteren töltöttük. Ez az a magasság, ahol nem kell tartani az oxigénhiány miatti ödémától. Ez a technika terheli meg legkevésbé a szervezetet.

– Mit nyert ezzel az úttal?

– A túra második napján megálltunk egy gerincen. Amikor onnan lenéztem a völgybe, és megláttam a tábor sátrait a körülötte zajló magashegyi élettel, tudtam, hogy semmiért sem adnám ezt az élményt. A legnagyobb hatást mégis a helyi emberek tették rám, akik bár mérhetetlenül szegények, a szívük és a lelkük a helyén van.

– Lesz folytatás?

– Egyelőre nincs konkrét tervem, de ha újra kedvet kapok egy kalandhoz, már sokkal könnyebben hagyom magam belesodródni.

Hozzászólások