A legutóbbi időben is volt számos ilyen kísérlet. Meg akarták bontani a Szépművészeti Múzeumot és vele környezete egységes képét. Természetesen nem az ötvenhatos vasszörnyeteget takarítják el a térről, amely úgy gyalázat, ahogy van, és úgy ékelődik a városba, mint annak idején a szovjet tankok hosszú sora. Nálunk így becsülik némelyek ötvenhat forradalmát és szabadságharcát. Ezt az otrombaságot nem akarják eltüntetni onnan. Bezzeg a belváros szívében le akartak rombolni néhány patinás épületet, hogy helyére odarondítsanak valami „modern” idétlenséget, pusztítva Pest belvárosának összképét és megkeserítve a környék lakóit, az odalátogatókat, a szakembereket és általában a pesti polgárt. Nehogy véletlenül otthon érezhesse magát. Szerencsére olyan polgári felzúdulás és szakmai ellenkezés támadt, hogy ezeknek a romboló építkezőknek visszakozniuk kellett – legalább egyelőre.

Voltak és vannak azonban másféle építő szándékok is, amelyek másféle rombolást céloznak. Ezek csakugyan újat hoznának létre anélkül, hogy értékes épületeket bontanának, csak éppen természeti, táji és szellemi környezetet rombolnának. Ilyen a Sukoró-botrány, amelyről eleget hallunk nap mint nap, hiszen olyan arányú csalás és haszonlesés is társul az ügyhöz, hogy folyamatosan napirenden lehet és kell is tartani, annál is inkább, mert jelentősége messze túlmutat önmagán. Kisebb arányú társbotrányként csatlakozik ehhez a törökbálinti lakóparképítés, de feltűnően hasonlatos tanulságokkal. Különösen sajátos jelenség, hogy e beruházások gazdái többnyire izraeliek. Úgy, ahogy azt már Simon Perez elnök megmondta: pénz van bőven, miért ne vásárolnák fel Magyarországot, hiszen a kormányoknak csak költségvetésük van, egyébként folyton pénzszűkétől szenvednek. Ezzel csak az a baj, hogy nekünk nem kaszinóvárosra és nem táj- és természetromboló lakóparkokra van szükségünk – akárhonnan érkezzen is a beruházó –, és még kevésbé arra, hogy Közép-Európa Gázai övezetévé tegyék az országunkat. Persze nekünk nem az izraeli nyomuláson kellene csodálkoznunk vagy háborognunk, hanem a mi embereink, gyakran magas rangú hivatalnokaink, állami vagy önkormányzati vezetőink korruptságán, megvásárolhatóságán vagy nyilvánvaló ostobaságán. Szerencsére elhárult a közvetlen veszély ezekben az esetekben is, nem lesz sukorói kaszinóváros, és talán Törökbálint is megússza a dolgot, már csak azért is, mert mégiscsak más világ készülődik itt, mint korábban, amikor minden eladó volt, és a politika kofái kínálták is az árut, olcsón adták, de ők azért jól pénzeltek belőle. Most ezt az ocsmány piacot kell eltakarítani, kofáival együtt. Rombolás lesz ez is, de szívmelengető, lélekemelő rombolás. És még a végén marad valami Magyarországból is.

Némiképpen e kérdéscsoporthoz sorolható az is, hogy állítólag Gödöllőn akarják felállítani Mária Terézia szobrát. Más ügy ez, mint az előb­biek, kisebb léptékű is, de a maga nemében igen szomorú, és történelmi tudatunkra, önbecsülésünk hiányaira figyelmeztet megint. Vajon mért kell Gödöllőnek annyira az egykori Habsburg uralkodó, aki sajnos magyar királynőként is működött: olyannyira, hogy Madéfalván orvul lemészároltatta az egybegyűlt, gyanútlan székelyeket. Ő volt az, aki Moldvából a csángókat nem engedte Magyarország földjére lépni, és ugyancsak ő volt, aki a Rákóczi-emigráció még élő tagjainak megüzente, hogy Rodostóból nincs visszatérés, azaz sohasem láthatják viszont szülőföldjüket. Ám Gödöllő újabban annyira európai lett, hogy szüksége van egy Mária Terézia-szoborra. Talán ott nem lakóparkot, hanem szoborparkot akarnak létesíteni ? Esetleg még Lipót császárnak és Kollonich érseknek, netán Ferenc Józsefnek és Haynaunak és az összes Habsburgnak és kiszolgálóiknak? Így mulat a magyar, ha már egyszer ennyire európai lett?

Ha már szobrokkal szimbolikus gesztusokat teszünk magunknak, miért nem történelmünk valódi nagyjaiból válogatunk? Mert történelmi tudatunkat sok-sok évtizede rombolják. Most pedig e téren végre építeni kellene, öntudatot adni, hiteles magyar történelmi személyiségekkel magyar öntudatot. Ma nemcsak adósságcsapdában vergődünk, hanem a szétzilált szellemi élet, a zavart, az elbizonytalanított nemzeti tudat csapdájában is. Az Európai Unió nem húz ki bennünket az adósságcsapdából, de ebből az utóbbiból végképp nem. Ha az előbbi kormányprogram, legyen ez utóbbi is az, mert nem kevésbé fontos. Építsük újra magunknak történelmi tudatunkat a magunk valóságos történelméből, nehogy mások építsenek nekünk – ellenünkre. Ez az ország jövőjének egyik legfontosabb biztosítéka.

Bíró Zoltán

(Megjelent a Magyar Hírlap 2011. február 21-i számában)