Mondják, az élet dolgai roppant egyszerűek. Olyannyira, hogy még rajtam is túltesznek, pedig én igazán nem vagyok egy bonyolult eset. Túl- és átéltem hétköznapjaimat, s nem lévén más választásom… még örülni is próbálok nekik. Aggodalomra nincs ok: ártalmatlan vagyok. Járom az utcákat. Néha elengedhetetlen. És miért ne járnám, elvégre szabadság van, demokrácia, no meg jogállam.

Amúgy az utcán járást abban a másik, téves eszméktől megfertőzött időszakban is volt bátorságom megtenni. Túléltem… Ahogyan más is. Csakhogy az ember, mint amolyan konzervatív terméke a törzsfejlődésnek, ha teheti, többnyire ugyanazon az utcán jár-kel, amelyen hajdan elindult.

Kiskunfélegyházán – ahol mellesleg lakom, s ahol szülői házunk is áll – néhány éve még szép, fehér alapon fekete betűs tábla adta tudtomra, hogy az Lenin útja. Szükségtelen a fejcsóválás. Sokan botorkáltak azon az úton, s rajtam, rajtunk kívül sokan laktak, laknak, sőt születtek is ott. De mert idővel minden megszokható, ma már mindez fel sem tűnik az emberfiának. Aztán a jóból is megárt a sok alapon, a történelem legyintett egyet: és lett rendszerváltozás. Sokan elérkezettnek látták az időt, hogy immár más utakon járjanak, és rendre átkeresztelték az utakat, utcákat. A „nagy Leninről” elnevezettet is…

Csakhogy a bizonytalanság mindig is divat volt errefelé, ezért – ki tudja, mi jöhet még alapon – néhány utca nevéről ügyesen „megfeledkeztek”. Többek között a Magyarország szétdarabolásáért leginkább felelős egykori miniszterelnök, majd népköztársasági elnök, a konzervatív arisztokratából lett liberális Károlyi Mihály nevét viselőről. Mintha valakik, akarva-akaratlanul ragaszkodtak volna, s ragaszkodnának ma is a „vörös gróf” rossz emlékét idéző régi elnevezés megtartásához. S mintha ezek a valakik még ennyi idő távlatából is képtelenek lennének eldönteni, hogy a lenini, Károlyi, avagy a szabadság és a valódi demokrácia útján tévelyegjenek.