Rövid link: http://kis-kunsag.hu/hun/s_!news/i__20/i__16557 | Feltöltés időpontja: 2011. február 22. 08:20 | Nemzeti Fórum

A miniszterelnök évértékelő beszéde aligha hagyhatott kétséget afelől, hogy az ország helyzete drámai, és ebből a helyzetből sem könnyen, sem gyorsan nem lehet kitörni. Emellett jó hírmondóként biztató mondandója is volt: évről évre javíthatunk a helyzetünkön a kormányzat és a társadalom közös fegyelmével és akaratával.

A kormány eddigi munkája az erőfeszítések és a bátor kezdeményezések története, és ezt a társadalom nagy része akkor is elismeréssel fogadja, ha egyénenként és családonként az emberek sokasága súlyos gondokkal küzd. Ennek a magyarázata, hogy a nemzet végre – hosszú idő után először – úgy érzi, a kormány nem ellene, hanem a magyarság érdekében dolgozik és vívja a maga harcát a nemzetközi színtéren, kíméletesnek egyáltalán nem mondható ellenérdekeltségű körökkel szemben. A magyarság nincs hozzászokva, hogy az ország miniszterelnöke, ha támadják, a hazája védelmére kel olyan kiterjedt nemzetközi hálózattal szemben is, mint aminek a megnyilvánulásait tapasztalhattuk az Euró­pai Parlament strasbourgi ülésén. De az elszakított területeken élő magyarok honosítása, a bankadó, a nagy külföldi kereskedelmi láncok megadóztatása, a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság felszámolása is a kormány és személy szerint az Orbán Viktor iránti bizalmat alapozta meg az elmúlt hetekben, hónapokban.

Mindez jó és biztató az elkövetkező évek, évtizedek távlatában is. Jönnek azonban másféle hírek is, amelyek okkal keltenek zavart, bizonytalanságot vagy éppen ingerültséget azokban a honpolgárokban, akik a közélet iránt komolyabban érdeklődnek, akiknek meggyőződésük, hogy a nemzeti lét nagy kérdései nemcsak az anyagiakban, a gazdaság teljesítőképességében, de legalább olyan mértékben az erkölcsi és a szellemi tényezőkben és lehetőségekben vannak. Abban például, hogy a magyar társadalom képes-e megtisztulni, illetve megtisztítani magát azoktól, akik súlyosan vétettek ellene, akár a rendszerváltás előtt, akár azt követően. E tekintetben változatlanul elégedetlenséget szülnek bizonyos bírósági ítéletek s főképpen az országot kifosztó, a népet megalázó gazdasági és politikai bűntettek nagyvadjainak, fehérgalléros bűnözőinek máig tartó érinthetetlensége. A számonkérés persze korántsem egyszerű ügy, és azt is tudjuk, hogy a bűnök feltárása és a bűnelkövetők megnevezése dolgában a kormány megbízottjai már-már szakadásig dolgoznak és dolgoztak eddig is. Mondhatják tehát a politikusok, hogy türelem, türelem, de azt jól kell érzékelniük, hogy akárcsak a lét anyagi feltételeiben, erkölcsiekben, jogtudatban és a kulturális, a szellemi életben is hol van az a tűréshatár, amelyet nem kellene átlépni, mert veszélyt jelent nemcsak a kormányra, de a társadalomra nézve is.

Furcsa és nehezen magyarázható az, hogy míg a kormány jól érzékelhe­tően törekszik arra, hogy Magyarország kiszabaduljon a hitelrabszolgaságból, megmeneküljön a szégyenteljes gyarmati sorstól, addig a kultúra területén mintha más irányba sodornák valakik az események menetét. Különös és feltűnő, hogy az oktatás és az egészségügy terén még akkor is biztatóan alakulnak a dolgok, ha az ellenszél ott is erős, ezzel szemben a kulturális életben az ellenszél fejti ki hatását, szinte akadálytalanul. Sorra jönnek különös hírek olyan személyi döntésekről, kulcspozíciókba való kinevezésekről vagy megerősítésekről, amelyek egyenesen érthetetlenek a nemzeti kormány programja felől nézve. A megerősített, a helyükön hagyott vagy az újonnan kinevezett intézményi vezetők sora azt mutatja, hogy a liberális, balliberális érdekcsoportok a kulturális élet irányítását továbbra is kézben tartják. Ez pedig azzal járhat, hogy a kormány könnyen értelmiségi háttér nélkül maradhat előbb-utóbb, a nemzet szellemi életéből pedig kiszivattyúzzák még a maradék magyar életerőt is, miközben persze ezek a kinevezettek a kormány iránti lojalitásukat mutatják, csak éppen az értéktudatuk más. Nem érdemes itt neveket emlegetni. Aki tudja, hogy miről és kikről van szó, az azt is tudja, hogy nem egy-egy személy a fontos ebben az ügyben, hanem azok az érdekkörök, amelyeket képviselnek, és azt is tudhatja mindenki – mert sok évtizedes tapasztalat igazolja –, hogy a kulturális pozíciók lefedése következtében a nemzeti értelmiségünk java így megint kiszorulhat a magyarság kultúrájának és értéktudatának alakításából, de még védelméből is. Bízvást mondhatjuk: a kulturális életben folytatódni látszik az az évszázados egzisztenciaharc, amelynek a vesztesei – és egyre inkább vesztesei – voltak eddig mindig a magyar hagyományokból, a nemzeti és európai szellem javából építkező magyarok, kiszolgáltatva bürokráciák buzgólkodóinak vagy üzletek „piacorientált menedzsereinek”. Lehet, hogy megint ők fogják megmondani, mint Ady korában, hogy ki a magyar, és mi az európai érték?

Bíró Zoltán

(Megjelent a Magyar Hírlap 2011. február 16-i számában)

Szóljon hozzá!