Rövid link: http://kis-kunsag.hu/hun/s_!news/i__20/i__16220 | Feltöltés időpontja: 2011. január 24. 08:14 | Nemzeti Fórum

Különös ez a helyzet, a mi helyzetünk itt, Európában. Igaz, mindig is különös volt, mert eleink úgy haltak mindenkor önmagukért, hogy haltak Európáért is. Jók voltunk pajzsnak, a „kereszténység védőbástyájának”, jók voltunk Bécsnek, Velencének, Rómának, amíg hullott a magyar – a nyugati hadak meg csak táboroztak tisztes távolságban a harcmezőtől.

Ennél is rosszabb volt, ha a Habsburg Bécs rászánta magát, hogy sereget küldjön segítségül a török ellen. Ebben aztán nem volt köszönet. A törökben nem sok kárt tettek, de kihasználva az alkalmat végigrabolták az országot. (Aki nem hiszi, Zrínyi Miklóst olvasson.) Ha jöttek, mindig így jöttek, ezért jöttek, mert ha már alaposan kivéreztünk, jó préda voltunk császárnak is, zsoldosnak is, rongyos senkiknek, jöttmenteknek is. Mi pedig folyvást hittünk egy eszményi Európában, hittünk Bécsnek, hittünk a Bécsen túli Nyugatnak. Ez volt a mi legveszélyesebb balekságunk: a hiszékenységünk, a hajlamunk az illúziókra és megfeledkezéseink önmagunkról. Hányszor hallhattuk két évtizeden át, hogy végre „megérkeztünk” Európába, hogy végre „befogadott” bennünket Európa. Mintha nem itt lennénk Európában több mint ezer éve, mintha nem lenne régebben európai államunk sok más európai népnél. Most hát itt vagyunk, tagjai vagyunk az Európai Uniónak, immár elnökségét is elláthatjuk.

Ahhoz, hogy kijózanodjunk, előbb Trianon kellett, majd a rendszerváltás, kiábrándulás már volt elég, de lehet, hogy még most is csak útban vagyunk a józanodás felé. Segíthet ebben a józanodásban ez a mai különös helyzet is. Mert a magyar kormánynak úgy kellett készülnie erre az elnökségre, hogy közben itthonról és a művelt Nyugatról úgy mocskolták, ahogy csak lehetett, és vele együtt az országot, a magyarságot, az államot is. A magyar miniszterelnököt lefestették mindennek, mert úgy viselkedett, ahogyan egy nemzet, egy szuverén állam vezetőjének viselkedni kell. Londonban egy Nick Cohen nevű figura a „ronda kis állam” címkével látta el a magyar államot. Nem tudni biztosan, hogy jutott eszébe éppen a „ronda” szó. Talán úgy, hogy a tükörbe nézett. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy az idők során hozzászoktak arrafelé a hozzá hasonlók, hogy készséges árulókra lelnek nálunk a kormányok vezetőiben, és most felettébb szokatlan a másság szószólóinak ez a másfajta másság. Furcsa – nem csak nekik, nekünk is –, hogy hosszú idő óta először nem az ő hazai kirendeltségük kormányoz nálunk, és a tetejébe még az unió élén is ezeket a másokat szenvedhetik el egy fél éven át, vagyis a mieinket. Fáj ez nagyon némelyeknek itthon is. Fáj, hogy nem folytathatják azt, amit az utóbbi években a magyar nép és Magyarország ellen, a ronda kis ezeréves államiságunk ellen végbevittek. Fáj itt is, ott is sokaknak, hogy nem őrlődtünk még fel teljesen a malomkövek között, pedig bekövetkezhetett volna ez is.

Néztem a múlt héten a tévéközvetítést az Országház kupolacsarnokából, amint a belga miniszterelnök átadja Orbán Viktornak az uniós zászlót. Hallgattam a miniszterelnök gondosan kimért mondatait, aki tudja, hogy feladatát európai össztűzben kell vállalnia, és a hazáját ebben az össztűzben kell helyzetbe hoznia. Közben arra gondoltam, hogy fuldokolhat dühében most otthon vagy a pártházban Gyurcsány, mert nem ő tündököl a szerepben, hanem éppen az, akit a világon a legjobban gyűlöl. Elképzeltem, mekkora önelégültség töltené meg most a termet, ha ők lennének kormányon. Hogy ecsetelné Gyurcsány beszédében a győzelmét, győzelmüket a gonosz diktátor, a köztársaság és a demokrácia ellenségei felett, és hogy csókolgatná a frissen kapott zászló mind a négy sarkát. És hogy repdesne örömszárnyakon Lendvai Ildikó a kupola alatt, a terem fölött, hirdetve a sajtószabadság szentségét, amiért annyit küzdött már életében. Hogy feszítene katonásan Szekeres Imre, hogy nézné a zászlót sokat mondó mosollyal Kovács László. Hogy duzzadnának jókedvük vitorlái, és hogyan süllyedne még mélyebbre az ország a reménytelenségbe. Legalább ennyi megadatott nekünk, hogy ők most más kikötőben vesztegelnek. Pedig Európa éppoly simán és természetesen fogadta volna őket, mint annak idején elődeiket, Aczél Györgyöt és Fekete Jánost vagy bárkit a klubból. Nem csinált volna ricsajt senki, nem lettünk volna „ronda kis állam”. Igaz, akkor nem állt volna elő senki új törvényekkel, lettek volna viszont kaszinók Sukorótól Vásárosnaményig. Innen nem szólt volna az ébresztő Európának, csak gyanús üzletek neszét hallgathattuk volna tovább. Márpedig nagyon kell az ébresztő ennek a zavarodott kontinensnek is, mert egyre nagyobb a baj, és a Cohenek sajtója, a Joav Blumok sukorói seftelése meg a Gyurcsány-félék virgonc settenkedése elemésztheti Európából Európát. Ne higgye senki, hogy akik Magyarországban csak a prédát látják, azoknak más jut eszükbe, ha Európáról van szó.

Bíró Zoltán

(Megjelent a Magyar Hírlap 2011. január 10-i számában)

Szóljon hozzá!