Rövid link: http://kis-kunsag.hu/hun/s_!news/i__10/i__405 | Feltöltés időpontja: 2009. április 5. 20:18

Miklya Zsoltnak a közelmúltban jelent meg Cérnatánc című verseskötete a Parnasszus Kiadónál. Az irodalmi közéletben országszerte ismert és elismert félegyházi költőt április 11. (József Attila születésnapja) a Költészet Napja alkalmából kérdeztük.

- A költők, írók hangjára kevéssé figyel már a köz. Vannak sztárok, szárköltők, akik a bulvármédiában testesítik meg a társadalom e szféráját, és azon keresztül tudnak üzeneteket eljuttatni a közönségnek. Teszik a dolguk? Jól teszik a dolguk? Mi az Irodalom szerepe a mai magyar közéletben? Van-e szerepe egyáltalán? - A bulvármédiát nem figyelem. Nem nézek tévét. Leszoktam róla, mint a dohányzásról. Így nem tudom, ki az aktuális médiasztár. És nem is érdekel. Persze, a tévénézőket meg feltehetőleg hasonlóan nem érdekli az „Irodalom”. Így, nagy betűvel. Nem tudom, vannak-e ma „sztárköltők” egyáltalán? A költészet, mint olyan, nincs sztárhelyzetben. Ki olvas pl. Tolnai Ottót vagy Takács Zsuzsát? Pedig ők nemrég kaptak Kossuth-díjat. Vagy Várady Szabolcsot, aki az idén. Pedig ez sztár-helyzet lehetne, nem? A köz a Tescora figyel. Meg a SPAR-ra. Az aktuális akciókra. Az irodalom viszont – most már így, kisbetűvel – nem marketing-esemény. Nem is politika, vagy a társadalom képviseleti szerve. A jó irodalomnak nem feltétele a nyílt társadalmi szerepvállalás. Sőt, gyakran a hátrányára van inkább. Ma többféle érvényes irodalomfelfogás, alkotói modell vagy attitűd él egymás mellett. Az irodalmat is egyfajta pluralitás jellemzi, mint a társadalmat. Nem homogén. Ha olvasol egy szöveget, az vagy hat rád, vagy nem. Ha megtörténik az „esemény”, akkor része leszel a szövegnek: bevon, azonosulásra vagy rezonanciára késztet, beléd állítja a bökőt. Nem hagy nyugton. Vele hálsz, vele ébredsz. Álmaidba is belopja magát. Kitágítja a képzeletedet. Megközelíti a belső lényed, akiről eddig lehet, hogy nem is tudtál. Helyetted mondja ki, amit te nem tudtál volna úgy végiggondolni, de már a tiéd, a te gondolatod. Az író, költő olyan, mint egy zarándok. Belső utakon jár, képzelt helyzetekben és tájakon, de ezt valóságélményként tudja közvetíteni feléd. Külső útjait is belsővé teszi, hogy átadhassa neked. Közöl, köz-vetít. Ebben az értelemben a legszemélyesebb közlés is köz-élet. Takács Zsuzsa írja tavaly megjelent esszékötetében: „Az alkotóknak… az önfelmutatás kemény iskolájába kell járniuk.” Az alkotó folyamat ennek értelmében áldozati cselekmény. Az olvasó, a befogadó folyamat pedig ebből való részesedés. És ez nem mond ellent annak, ha ugyanezt játéknak (is) tekintem, hiszen a szerepbe helyezkedés mindig egyfajta játék. Beleélni magad mások életébe – ebben (is) segít az irodalom. Már, ha kíváncsi vagy a másikra egyáltalán. - Lehetséges-e ma egy felívelő pályát befutni, ha az ember nem pesti-budai alkotó? Meg kell-e valamilyen hátránnyal küzdeni egy vidéken élő alkotónak? Milyen jövőképet lehetne felvázolni átalakuló társadalmunkban az írók, költők előtt? - Nem tudok jövőképet vázolni. Próbáltak rá megtanítani, nem ment. Jelen-képem is töredékes, ahogy mindenkié. A múltról nem is beszélve. A közelmúlt irodalmában még élt egy felfogás, ami a világot egésznek és egészként ábrázolhatónak tekintette. Én ebben már nem hiszek. És sokan nem hisznek benne a kortársaim közül. Ami nem feltétlenül jár együtt valamiféle frivolitással, felelőtlenséggel vagy hitetlenséggel. Sőt. Azt tartom felelőtlenségnek, ha valaki „nagyot mond”, többről beszél, mint amiről tud, vagy tudhat egyáltalán. Ilyenkor mindig valami tendenciózus gondolkodást, hogy ne mondjam, ideológiát sejtek a háttérben. S szerintem ez nem az irodalom feladata. „Töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk” – mondja úgy kétezer év előttről Pál apostol. Pedig ő nem élt a posztmodernben. Ma ez még inkább így van. Csak egy-egy lét-töredéket tudunk felmutatni. Hogy ezt megteszi-e, az az alkotó felelőssége. Abból állhat össze valamiféle puzzle-szerű kapcsolódás más lét-töredékekkel. Vidék, Pest-Buda is így kapcsolódik egymáshoz, töredékesen. Hogy a saját puzzle-darabkáid illeszkednek-e másokéhoz, tudsz-e kapcsolódni, kapcsolatot létesíteni, ez számít. Az internetes kultúra különben is lerövidíti a távolságokat, a tér-idő szerkezet megváltozik, amihez korábban évtizedek kellettek, ma pillanatok alatt megtörténhet: olyan emberekkel találkozhatsz, beszélgethetsz a virtuális térben, akikkel enélkül sohasem találkoztál volna. Nem az a kérdés tehát, hogy egy vidéki kisvárosban írsz, vagy Budán, vagy Svédországban, hanem, hogy a saját lét-töredékeid ábrázolását meg tudod-e küzdeni. Hátrányos helyzetben pedig az lehet igazán, aki elől ezt valamiféle hamis világkép eltakarja. - Sokaknak fájó kérdés, de mi különbözteti meg a műkedvelő, írogató, jó értelemben vett "amatőrtől" a professzionális szinten alkotó írót, költőt? Mitől lesz valakiből Költő, Író (nagybetűs) és mikor marad valaki csak műkedvelő amatőr? - A nagybetűs Költő, Író csak egy szobor. És könnyen bálvánnyá is válik. Az én költőm és íróm leszáll talapzatáról, nyújtózik egyet, és sétál az emberek között. Nem különösebben feltűnő. Lehetne pék vagy postás, sofőr vagy tanár, vagy akár kofa. Abban különbözik a többiektől – csak ezt kívülről nehéz megállapítani –, hogy ő pék és postás, sofőr és tanár, sőt kofa is tud lenni. Átalakul. S így hozza közel a péket, postást, sofőrt és tanárt, no meg a kofát is önmagához. Nem a szoborhoz. Petőfi is ezt csinálta. Nem akart szobor lenni. A műkedvelőben legtöbbször él ez a szobor-kép. Azt hiszi, szobrot kell faragnia magából. Vagy legalábbis úgy kell felemelni az ÉN-t, hogy az ott is maradjon. A műkedvelő legtöbbször odatapad a saját magáról alkotott képhez, és nem tud tőle elszakadni. A „profi” ezzel szemben, aki leszállt – s újra és újra leszáll – az én-képéről, új meg új én-ekbe tud helyezkedni. Így aztán sétálás közben is gyakran énekelek: dúdolgatok meg fütyörészek. Persze úgy, hogy ne legyen feltűnő. Mert nem az utcán vagy a téren kell költőnek lennem, hanem belül. Ahol majd utcák és terek nyílnak, új szövegvilágok. ------------------------ Miklya Zsolt alkotói oldala elérhető a www.miklyazsolt.eoldal.hu címen. Cérnatánc Ha nem szédülne bele egy orrfúvásba is. A hangok távolodásával, a fények megkeményedésével közeledett a szégyen. Próbálta tartani magát, utolsó pillanatig kapaszkodott az érzékelhetőbe, pedig ha elengedte volna, és leül a földre, mint gyerek a homokba. Utána csak a fölébe hajló árnyak, ahogy arcára folynak, és nem tudja letörölni. * Néha végigússza a szobát, a várost, zuhanva ébred. Földet érése pillanata őriz valamit a magasból, amin az ütésnyomok nem tudnak változtatni. * Röpköd a legyek körhintáján, koloncként hordva lábán a suhancként rákötött cérnaszálat, nem süllyed, nem emelkedik felettébb, röpköd a kifürkészhetetlen körül, járja a cérnatáncot.

Szóljon hozzá!