Rövid link: http://kis-kunsag.hu/hun/s_!news/i__20/i__16247 | Feltöltés időpontja: 2011. január 26. 10:07 | Nemzeti Fórum

Kelet-Közép-Európa nemzeti himnuszait hasonlítja össze a Nap Kiadónál most megjelent, Hol vagy, hazám? című kötetében Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész. Ezt a térséget szerinte könnyebb úgy megközelíteni, hogy mi nem Közép-Európa, mint azzal, hogy mi az. A himnuszokon kívül erről a biztosan körül nem határolható földrajzi-kulturális egységről beszélgettünk a szerzővel a könyv mai bemutatója alkalmából.

 – Könyve bevezetőjében írja: könnyebb meghatározni egy himnusz helyét a nemzeti jelképek sorában, mint meghatározni, hol van Közép-Európa. Ön szerint mi Közép-Európa?

– Közép-Európa van is, meg nincs is. Ha mégis meg kell mutatni: a Balti-, a Fekete-tenger és az Adria közötti térségben található. Köztes Európa. Nyugattól keletre és Kelettől nyugatra. Talán könnyebb úgy megközelíteni, hogy mi nem Közép-Euró­pa. Semmiképp nem az egykori Osztrák–Magyar Monarchia, és nem is az, amit manapság Nyugat-Európában néha úgy neveznek, hogy Közép- és Kelet-Európa.

– Ön szerint mi az, ami közös ebben a térségben? Történetileg meghatározható, hogy mitől lesz a sok állam alkotta Közép-Európa egy földrajzi-kulturális tér Európán belül?

– A nemzetté válás körülbelül ugyanabban az időben, a 18. században indult meg a mi térségünkben, csakúgy, mint Nyugaton, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nem léteztek szuverén nemzetállamok, és rendkívül sok volt a vegyes lakosságú terület. Gondoljunk az egykori Galíciára, Erdélyre vagy Bosznia-Hercegovinára: gyakran még ugyanazokban városokban-falvakban is több nyelven beszéltek. Hosszú ideig nagyobb türelemmel viseltettek az itt lakók a más nyelvűek iránt, mint Nyugat-Európában. Franciaországban a forradalom alatt például a nem francia nyelvek „ellenforradalminak” számítottak, holott az ország lakosságának legalább fele nem francia anyanyelvű volt. Az 1848–49-es szabadságharc idején a Kossuth-bankókon viszont az ország több nyelvén volt olvasható a szöveg. Ugyanakkor mindenhol hamar elterjedt az a gondolat, amit Széchenyi úgy fogalmazott meg: nyelvében él a nemzet. Csakhogy ennyire vegyes lakosságú területeken nehéz lett volna a nyelv alapján nemzetállamot alkotni. Minden nemzet a vele együtt élő kisebbségek és/vagy szomszédai rovására akart nemzetet építeni. Vagyis a modern nemzetté válás jelöl ki egy sajátos területet Euró­pa közepén.

– Ma viszont a térség államainak egy része az Európai Unió tagja, a határok eltűntek. Innen nézve hogyan határozható meg Közép-Európa?

– Térségünk délkeleti része, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró ma még nem tagja az Európai Uniónak. Sokan a visegrádi országokat nevezik Közép-Európának, pedig Délkelet-Európa hozzánk hasonlít a nemzetté válást tekintve. Mellékesen szégyennek tartom, hogy a magyar diplomácia elfogadta Horvátországról azt a kategóriát, hogy ez az ország nyugat-balkáni. Történelmi örökségünket csúfoljuk meg ezzel, a társországi viszony nyolcszáz évét.

– Azt mondta, Közép-Európa nem azonos a Monarchia maradékával, mégis a Monarchiában volt egy térség évszázadokig. Ez is a közös múlt része. Másfelől pedig a boldog Ausztrián kívül az összes itt található állam a szovjet birodalomtól függött évtizedekig, vagyis az 1945 utáni történelmünk is összeköt. A rendszerváltás óta mégis mintha elszakadtak volna a kulturális és egyéb kapcsolatok Lengyelországgal, Csehországgal és a szomszédokkal. Miért?

– Hagyjuk a Habsburg Birodalmat, térségünk népeit jó ideig elzárta Nyugattól. Kelet-Közép-Európa jelentős része egyébként sem tartozott az Osztrák-Magyar Monarchiához. A közös múlt mindenekelőtt sorsközösséget jelent, abban az értelemben, ahogy Németh László beszélt az itt élő népek „tejtestvériségéről”. Az 1945 utáni történelem szintén összekapcsol bennünket, fontos lenne tudatosítani emlékezetünk közösségét. Megkülönböztet bennünket a nyugati országoktól, hogy mi kétféle totalitarizmus borzalmairól szerezhettünk tapasztalatokat. A szomszédsághoz fűződő kapcsolatokat a birodalmi központ nemigen szerette, mégis többet tudott az értelmiség a szomszédságról, könnyű volt elutazni Prágába vagy Krakkóba.

– Azt mondta, könyve egyben a magyar önismeret kötete is. Ezt hogy kell érteni? Mi volt a himnuszok összehasonlításának alapja, milyen módszer szerint dolgozott?

– A mi önismeretünké, mert nem ismerhetjük magunkat sem, ha nem vagyunk tisztában ezzel a szomszédsági beágyazottsággal. A könyvben a magyar himnusz a közép-európai himnuszok kontextusában szerepel. Számos hasonlóság van közöttünk, mind a történeti antropológia felől közelítve, mind motívumkincsüket tekintve. A himnuszok egy részében hangsúlyosan szerepelnek a történelmi hősök és a szimbolikus történelmi tájak. A mi himnuszunkban például a Tisza, a Duna és a Kárpátok. A lengyelekében a Visztula és a Warta folyó a hazatérés reményét jelenti azoknak a légionáriusoknak, akik hazájukat visszaszerezni indulnak Olaszországba 1797-ben. Idilli, paradicsomi tájként jelenik meg a csehek és a horvátok hazája, csakúgy, mint az utóbbi években született bosnyák és montenegrói himnuszban. A szlovákok „szent hegye”, a Tátra himnuszuk címében is szerepel. Történelmi mítoszokat is megörökítenek a himnuszok. Nálunk Bendegúz alakja a magyar–hun rokonságot idézi, a románoknál Traianus császár a római eredet mítoszára utal.

– A kötetet nézve feltételezhető, hogy ön az összes szláv nyelvet ismeri.

– Jól csak lengyelül és szlovákul tudok, de ha kell, olvasok minden szláv nyelven. A legtöbb segítséget ehhez a szlováktól lehet kapni.

Péntek Orsolya

(Megjelent a Magyar Hírlap 2001. január 20-i számában)

Szóljon hozzá!