– Bár debreceni születésű, mégis több versében ír a Kiskunságoz fűződő, szinte szerelmes viszonyáról. Huszonnyolc évig élt Kecskeméten, tizenkét éve Tiszakécskén. Mit jelent Önnek a Kiskunság? Hogyan lehet hazát találni a homokon? – Meg kell gyökerezni. Olyannyira nem különbözik a Kiskunság az én szülőföldemtől, hogy nagyon nehéz lett volna itt megszoknom. Feleségemmel együtt Pusztavacson tanítottunk, s onnan költöztünk ide 1965-ben. Heltai Nándor hívott meg harmadmagammal egy irodalmi matinéra, majd néhány nap múlva kaptam egy másik levelet, hogy nem lenne-e kedvünk Kecskemétre költözködni. Néhány évig még itt is tanítottunk, az utolsó tanévünket saját kérésünkre a Kerekegyháza Alsó-pusztai két tanulócsoportos osztatlan iskolában töltöttük 1969-ben, amit azután fel is számoltak. A Forrás folyóiratnak alapító tagja vagyok. Ott voltam már akkor, amikor Varga Miska hatalmas aktatáskája képviselte a szerkesztőséget, mert még egy szerkesztőségi szobánk sem volt. Az utcán föl-alá járva tárgyalgattuk meg, hogy mi legyen, hogy legyen. – A mi nemzedékünk az Önök lábánál ült és tanult. Ön kinek a lábához kucorodott oda ellesni a szavak művészetét? – Ha teljes választ szeretnék adni, akkor hosszú lenne a felsorolás. Lényegében az egész magyar irodalom, és ami magyar nyelven hozzáférhető, s az a kevés, amit magam is el tudok olvasni idegen nyelven. E tekintetben hadd idézzem Juhász Ferenc egy mondatát: „Óriások vállán állunk”. Petőfi Sándor volt az a költő, akinek egy kötetbe foglalt költeményeit én még iskolás korom előtt végigolvastam negyvenhárom húsvétján. Édesanyám ajándékozta nekem ezt a könyvet, s pár hét alatt kiolvastam. Petőfi volt az első, akivel a műveken keresztül ismerkedtem össze. Megelőzte őt szülővárosom nagy fia, Csokonai Vitéz Mihály, akinek előbb láttam a szoborábrázolatát, mintsem versét hallottam volna. Olyan ötéves forma lehettem akkor, már ki tudtam betűzni a feliratokat. Édesanyámmal mentünk valahová, s ott állt a Kollégium felé nézve egy hatalmas kőoszlopon egy daliás férfi, aki egy lantot fogott az egyik kezében. „Ki ez?” – kérdem édesanyámtól. „Ez Csokonai Vitéz Mihály” „És miről volt híres?” „Költő volt.” És édesanyám elkezdte szavalni ott az utcán a „Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz” című verset. Át is költötte helyenként, mert a huszadik század első felében ezek a versek még a nép száján éltek. Így Csokonai volt az első költő, akivel majdhogynem élőben találkoztam. Nagy hatással volt rám József Attila. Nem a tananyagban olvasott versei folytán, hiszen az ötvenes évek első felében igen megválogatták, hogy mit adtak az ifjúság kezébe, jobbára mozgalmi verseket. Egyszer azonban valakitől kölcsönkaptam néhány napra azt a Cserépfalvi-féle József Attila összest, amiről azután Nagy László is megemlékezett, hogy milyen nagy hatással volt rá. Valójában én akkor döntöttem el, hogy verseket fogok írni. – Vidéki költő, a hétköznapi emberek hangján, keresetlenül szólal meg, ahogy Füzi László, a Forrás főszerkesztője írta Önről: „a költészetet az élet mércéjével méri”. Milyennek látja a vidéki életet? – Én magam nem szeretem a „vidékiség” kifejezést, mert ez óhatatlanul is szembeállítja Budapesttel a vidéket, egyfajta lekezelést sugall. „Lemegyek vidékre” – mondja a pesti ember, miközben felmegy Egerbe. Nem a fővárosnak van vidéke, hanem a vidéknek van fővárosa. Ugyanis nincs ország nélkül főváros. Ha azt mondjuk, hogy „a város és vidéke” – az már természetesebb. Ma már bárhol él az ember, köszönhetően a technikának, főleg ha olyan foglalkozást művel, amit én, bárhol lakhat. A Kékes legtetején vagy egy eldugott zalai faluban. A világháló segítségével másodpercek alatt eljuthat a gondolata a többiekhez. Ebbe bele kell tanulni, s aki akar, bele is tanulhat. Számomra a vidéki élet természetes közeg. Biológiailag is ez az életmód az elviselhetőbb, természetesebb, táplálóbb, éltetőbb, mint a nagyváros. – A „Tanya-hazám” című verse számomra a tanyasi nyomor jajkiáltása. Valóban ennyire fájdalmas a tanyákon élők helyzete? Milyennek látja ma a tanyák, a tanyákon élők jövőjét? – Ha keserű akarnék lenni némi cinikus éllel, akkor azt mondanám, hogy a jövőt nem látom, de nem is akarom látni. Ha csak keserű maradok, akkor azt kell mondjam, hogy sajnálom a gyerekeket, akik most ott felnövekszenek. Majdnem negyven év telt el, amióta az a vers megszületett, mégis, ma is egészen sötéten látom a helyzetet. A tanyasi lakosság társadalmi összetétele mára megváltozott. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, ma a tanyán élőknek három rétege van. A legszűkebb rétege az, akik valóban ott élnek, s ott is próbálnak boldogulni, munkálkodni, keservesen, nehezen, sok küszködés árán megteremteni a mindennapravalót. A második csoport, egy széles réteg, akik kedvtelésből tartanak tanyát. „Hobby tanyát”. Lehet, hogy kertészkednek is, állatot is tartanak, de csak a maguk örömére. A harmadik, szintén széles réteget azok képzik, akik kihulltak már mindenhonnan, de a tanyán, akár bérlőként, akár az utolsó filléreikből megvásárolt saját tulajdonban, még el tudják tengetni az életüket. Ahhoz azonban, hogy a tanyasi létformát széles rétegek számára élhetővé tegyük, az államnak nagyon sok áldozatot kellene hoznia. Ahogy például a finnek meghozták ezt az áldozatot. Két dolog szükséges ahhoz, hogy a tanyán korszerűen lehessen élni: úthálózat és villamosítás. Az úthálózatról jobb nem is beszélni… Ma autósztrádák épülnek, meg értelmetlen völgyhidak, nagy mutatványok, de ettől az ország láthatatlan részein élők tapossák a sarat, ha haza akarnak jutni a tanyájukba. Ráadásul, amíg pár száz méter villanyvezeték és néhány oszlop felállítása gyakorta többe kerül, mint maga a tanya, akkor nem sok remény van arra, hogy változzon bármi is. – Nemcsak a költőt, hanem a hatgyermekes családfőt is kérdem: Hogyan tudjuk értékeinket a jövő nemzedéknek átadni? – Tanulni kell, figyelni kell. Nagyon sok mindent el kell olvasni, nyitott szemmel kell járni, el kell gondolkodni a dolgokon ahhoz, hogy a gyerekeinknek továbbadhassuk az értékeinket. Ez ugyanolyan kemény munka, mintha az ember elkezd falat rakni vagy fát faragni. A gyereknek legelőször is meg kell tanulnia jól választani. Hogy bibliai képpel éljek: ne a konkolyt válassza erről a széles mezőről, ahol élünk, hanem az éltető búzaszemet. Ezt átadni egyrészt példaadással lehet, másrészt nem szabad sajnálni az időt arra, hogy a gyerekeinkkel beszélgessünk. – 2007-ben már jelölték egyszer területi Príma-díjra, s akkor a portréfilmben azt mondta, szeretne verseiből „lakható hajlékot” építeni mindazoknak, akik olvassák. Ez az ismételt jelölés számomra azt jelzi, hogy sokan szeretnek elidőzni Buda Ferenc szavakból rakott hajlékában. – Rézsút szemben, ahol lakunk Tiszakécskén, élt egy földműves ember, Gaál Józsi bácsi. Egyszer a magam faragta kopjafáknál a kécskei temetőben elmondtam az elesett katonák emlékére írott versemet. Ez egy szabad vers, olyan képekkel, amik szokatlanok lehetnek egy olyan ember számára, aki a két kezével dolgozik. Miután elmondtam a verset, Józsi bácsi odajött hozzám, s minden szavából az áradt, hogy ő valóban „vette”, miről szól ez a vers. Az én számomra ez legalább olyan fontos volt, mint egy József Attila-díj.

Hozzászólások