- Miklya Luzsányi Mónika -

Rövid link: http://kis-kunsag.hu/hun/s_!news/i__12/i__2197 | Feltöltés időpontja: 2009. október 26. 19:53

„Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot…” – ezt a Babits idézetet választotta mottójául indulásakor, 2002-ben a „Magyar festészet napja” elnevezésű civil kezdeményezés, amely mára összművészeti programmá nőtte ki magát. Idén háromszáz művész több mint kétezer alkotása látható szerte az országban, és a határainkon túl, Szlovéniában, Székelyföldön és Szlovákiában is. A kiskunfélegyházi képzőművészek tárlatának a Rocktár ad helyet.

Egy pillanatra magam is megütődtem, amikor fülembe jutott a hír, hogy a régi laktanya épületében festészeti kiállítás nyílik. Azt már lassan az idősebbek is megszokják, hogy hétvégenként hosszú hajú, bőrdzsekis fiatalokkal telik meg a vasútállomás környéke. Azt viszont kevesen tudják, hogy a térség egyik legkedveltebb rock-klubját tudhatja magáénak Kiskunfélegyháza. Egy olyan klubot, ahol sok ember megfordul: szívesen jönnek ide a mai magyar jazz- és rockzenekarok, s a fiatalok is szeretnek itt bulizni. Valószínűleg éppen a látogatottság volt egyik oka annak, hogy a Kiskunfélegyházi Képző- és Iparművészeti Egyesület művészei a Rocktárat választották kiállításuk helyszínévé, hiszen így a hétvégi koncerteken sok száz fiatal láthatja képeiket, szívhatja magába önkéntelenül is formákon, színeken keresztül megjelenített üzeneteiket. Amint belépünk a Rocktár leharcolt folyosójára, s végigjártatjuk tekintetünket az ott elhelyezett fotókon, rögtön érezzük, hogy ezeknek a műveknek tényleg itt a helye. Nemcsak azért, mert a Wesel Hugó Fotókör fekete-fehér képeinek egy része éppen a Rocktár koncertjein készült, hanem azért is, mert ezek az alkotások elsősorban a fiatalokat szeretnék megszólítani, s rajtuk kívül mindazokat, akik a minket körülvevő világra a fiatalok érzékenységével képesek reagálni. A Rocktár tere nem hagyományos kiállítótér. A koszlott falak, sötét ablaktáblák, a nyolcvanas évekből ránk maradt bútorok között új értelmezést nyernek a festmények. Valóban ablakokká válnak a képek, rájuk tekintve saját éltünkre, történeteinkre ismerhetünk. Egy olyan világra, amelyben a nagymama karosszéke fölött, Fekete László zöld, barna tájképein még megvan a helye az idillnek, a nyugalomnak. Szívesen leülnénk mi is teázni egyet a kis kerek asztal mellé, örömmel vennénk kézbe egy pillanatra Papp Gáspár kerámiáit, de menni kell, lépni tovább, egy hidegebb, metszőbb világ felé, ahol a fent és lent, az ég és a víz egymásnak feszül. Tóth Tamás madarai mozgásban vannak, szinte táncolnak egymás körül, harc ez mégis a tövises ágakkal lepett ég alatt. S innentől felborul vélt biztonságunk, hiszen nemcsak tudjuk, immár látjuk is Kürti László fénygrafikáján keresztül azt az erőteret, ami kirajzolódik körülöttünk, amely éget és perzsel, amit mégis mi jelöltünk ki magunk körül. Mi határozzuk meg az erővonalakat, a mozgás irányát, ahogyan Rátkay Zsuzsa szín-fázisképletein is tapasztalhatjuk. Egy mozdulat, megannyi értelmezés, egy gesztus, számtalan magyarázat. S a kukoricaszárak között megbúvó szemek, vádló tekintetek elől nem bújhatunk el. Hiába csukjuk magunkra az ajtót, kenünk vakolatot házfalainkra, hiába szeretnénk elveszteni magunkat zenében, odvas fában, rengő búzaföldben. Megnyugvásunk csak akkor lesz, ha gyermekek tudunk lenni újra, lovagkirályokat, királyi várakat álmodó gyermekek. Tóth Tamás házfala, a keményre száradt vakolat, Búcsú Alida violinkulcsba rejtező lányportréja, Csenki Tibor ülő alakjai is közvetítik azt a feszültséget, amit csak Pálfi István szépen megrajzolt mesevilág-grafikái oldhatnak fel bennünk. De a hétköznapok korántsem mesések. Az idillt ellenpontozza a valóság, ahogyan a trónoló király képét is ellenpontozza az a keresetlenség, amely a kiállítás megnyitóján készült krokiból árad. A kroki talán az egyik legnehezebb műfaj, hiszen a biztos kézen túl a jellemző vonásokat azonnal, szinte ráérzésből fel kell ismernie az alkotónak. Molnár István rendelkezik mindezzel, s erről a második terembe átérve meg is győződhetünk, hiszen a nagy foltokban felvitt anyagon keresztül számtalan eleven karakter tekint vissza ránk. Végezetül, a tárlat lezárásaként belépve a Lantos Szabolcs installációját befogadó legbelső, szinte szakrális térbe, merjünk aprók lenni, esendők, törékenyek. Üljünk le itt egy percre. S hagyjuk, hadd csorogjanak a könnyeink. A kiállítás november 15-ig pénteken, szombaton és vasárnap 15-től 19 óráig látogatható.

Szóljon hozzá!